És akkor elcsendesült a számítógép, kialudt a lámpa. Nem először, negyedjére. Az udvaron az aggregátor hangja zúgott fel, amiből persze a mi néma gépünk egyetlen áramcseppet sem kap, így marad a kéztördelő imádkozás és kínos mosolygás, majdcsak megy ez valahogy, mármint a jegyzőkönyv felvétele.
A kis, puritán irodába kopogós, szinte végeláthatatlan hosszú és kusza folyosókon át vezet az út. A szobával szemben egy stílusosan odadobott kézmosó és persze üres szappantöltő várja az arra érdemesek próbálkozását, mindhiába. A negyedik áramszünet után aztán jöhet az évszázados poén. Papír, toll na és a fürge ujjak kéz. Nem is zavarja meg az ügymenetet a folyamatosan ki-be kapcsoló áramforrás, a számítógép ventillátorának hol halk, hol kissé hangosabb nesze, de még a sziréna hangja sem csillapíthatja hősünk kezének mozgását, melynek hála apró, szabályos betűk fedik be a papír testét, tehát minden a legnagyobb rendben zajlik, már amennyire egy vidéki város rendőrkapitányságán rendben mehetnek a dolgok...
Erőtlen próbálkozással a szünetmentes táp hollétéről érdeklődöm, mire halvány mosoly kíséretében jön a válasz, errefelé még laptopot sem látott senki. Ámbár az utolsó kézírásos akcióra akkor volt szükség, amikor egy mozgássérült tanúhoz kellett kimenni a házához, tehát nagyjából minden rendben van, csak most őrült meg a technika.
No, van-e ilyen esetben értelme a viszont látásra közönésnek?
