Egyszerű pszichológiai megfigyelés, hogy egyes dolgok - még akkor is ha nyilvánvalóan jelen vannak és foglalkozni kell velük - viszolygással töltik el az embereket. Fogorvoshoz el kell menni, habár nem szeretünk. A főnöktől kapott munkát meg kell csinálni, akkor is, ha nincs ínyére az embernek. Vannak olyan dolgok, amiket félve mondunk ki, mert úgy gondoljuk talán akkor van a legnagyobb biztonságban az ügy. Jó mélyen bedugjuk a fejünket a homokba. 

Cigány. Ha leírjuk, kimondjik ezt a szót, az ember elbizonytalanodik. Nem sért-e meg valakit, nem megy-e túl messzire. Túlzottan udvariaskodóvá válik, a kimondásra való szavak pedig befelé zúdulnak.

Bűnözés. Nem szeretjük, a hátunk közepére sem kívánjuk. Biztonságban akarunk élni, úgy akajuk gondolni, hogy minden rendben van körülöttünk. Olvasom Enying polgármesterével készített interjút, amiben szerepel a következő két mondat. "De kétségkívül vannak olyan fiatalemberek, akik nem tartják be az együttélés szabályait. De Enyingen különösebb garázda tett nem volt. Ha elkövettek valamit, nem itt követték el." Tehát, ha nem nálunk történik, akkor minden rendben, nincs is bűnözés, bírkózzon meg vele valaki más. Értem.

Cigánybűnözés. Kimondjuk és vágni lehet a csendet. Talán a falnak is füle van. Ki tudja!? Enyhe zavar a szemekben, ideges ujjtördelés és némi izzadás. Tipikus tünetek. Mi lenne, ha szép barátságosan elneveznénk a dolgot? Mondjuk: "spenótbűnözésnek"? Mert ugye ki berzenkedik a spenóttól? A bűnözést meg valahogy majd elviseljük mellette. Talán még el is mosolyodunk. Mert ugye nálunk semmi nyoma a cigánybűnözésnek, a spenótbünözésről viszont mindenkinek megvan a véleménye...